Pósa Lajos szobor

a Városligetben, a Városligeti körút és az Olof Palme sétány Ajtósi Dürer sori találkozásától északra

Margó Ede 1930-ban készítette a talapzattal együtt 3,16 m-es bronz szobrot.
A talapzat két oldalán eredetileg egy-egy dombormű volt,
amelyek sorsa 1952 óta ismeretlen.

Pósa Lajos író, költő
részletek a
A MAGYAR IRODALOM TÖRTÉNETE
 Akadémiai Kiadó, Budapest 1964-1966
című műből:

A "NÉPNEMZETI" ISKOLA UTOLSÓ KÉPVISELŐI
Ha Petőfi népi és nemzeti volt egyszerre, Pósa Lajos már csak falusi, mégpedig Budapest ellen az.
 A "népnemzeti" líra klasszikusaitól még idegen a Budapest-ellenesség,
 ez a magatartás a századvégen jelentkezik először: Pósa és mások írásaiban.

Pósa Lajos Radnóton született, 1850-ben.
 Tanulmányait Rimaszombatban és Sárospatakon végezte, majd Budapesten reáliskolában tanított.
 Első írásai 1870-től az Ellenőrben és a Nemzeti Hirlapban jelentek meg;
 1881-től 89-ig a Szegedi Napló munkatársa volt; a Singer és Wolfner Kiadó innen,
 Szegedről hívta a fővárosba és bízta meg Az Én Újságom szerkesztésével.
 Írótársai szerették vidámságát és közvetlenségét; megszokott helyét,
 az Orient Szálló "Pósa-asztalánál" sokan és szívesen keresték fel.
 Budapesten halt meg, 1914-ben.
 Legszűkebb baráti köre, sőt Bródy Sándor is rajongó szuperlatívuszokban beszélt róla,
 Herman Ottó 1910-ben Nobel-díjra akarta jelöltetni, egy irodalomtörténész kortársa pedig kijelentette,
 hogy több mint négyszáz dala  élni fog a magyar nép ajkán, "míg magyar ember lesz e földön".
 Hangját Gyermekversek című könyvében (1886) találta meg;
 Az Én Újságom című gyermeklap szerkesztőjéül 1889-ben lépett fel.
 Országos népszerűségének ez a lap volt egyik alapja, s joggal: mint gazdag leleményű gyermekköltő,
 múlhatatlan érdemeket szerzett.
 Dalai közül a cigánynóta-szerzők (Dankó Pista, Lányi Géza) megzenésítésében sok a nép ajkára került,
 öt dalát még a fiatal Bartók Béla is megzenésítette.
 1914-ben, kevéssel halála előtt, negyven éves írói jubileumán
 ötvenezer gyerek vonult fel üdvözlésére a pesti ligetbe, ahol utóbb szobrot is emeltek emlékére.
Pósa sosem vált igazi felnőtt emberré, felnőtteknek szóló versei alig is különböznek gyermekverseitől;
 hol a gyerek, hol a nótázó legény álarcában mutatkozik bennük, csak a saját arcát nem látjuk soha.
 Minduntalan visszasír a falujába, mert szerinte ott, a muskátlis ablakok,
 a fecskés ereszaljak világában legszebb az élet.
 Állandóan áldás-mondás csordul ki az ajkán, ami szintén növeli verseiben az idilli megelégedettség hangulatát.
A népszínmű virulásának kora volt ez, az a kor,
 amelyben az "igazi magyar ember" tartozott időnként cigány mellett mulatni.
 Pósa megtalálta az egykorú magyar társadalom uralkodó rétegéhez illő műfajt: a nótát.
 Más ez, mint a dal. Endrődi Sándor vagy Szabolcska Mihály dalköltő, Pósa nótaköltő.
 A nóta ugyanis – a dallal szemben – személytelen, s hogy bárkinek húzható,
 bárkit helyettesíthető legyen, nem a költő egyéniségét fejezi ki,
 hanem egy képzelt falusi vagy kisvárosi legényét, aki ellágyulva, elomolva a halálos nagy szerelemtől,
 a kocsmaasztalnak dőlve, vagy egy "kislány" ablaka alatt énekel,
vagy anyjának gyónja a hűtlen kedves miatti bánatát.
 Lényegéhez tartozik, hogy ne legyen eredeti, hanem konvencionális.
 A nóták külsőleg is rendkívül egyformák: rendszerint két, de legföljebb három szakaszból állnak,
 versformájuk hangsúlyos és egy visszatérő sor valami gondolatritmus-félét és zártságot visz beléjük.
Pósa verseiben nemcsak megszólalt a szellemi igénytelenség, kiskorúság, problémátlanság,
 hanem ezt önmagával elégedetten úgy is mutatta fel, mint a tisztalelkűség és magyarosság eszményét.
 Pósa a falusi óvodások lelkületét állította példaképül a nemzet elé.
 Nem csoda, hogy költészetét olykor a hivatalos irodalom,
 például a Gyulai Pál szerkesztette Budapesti Szemle is elutasította.