Podmaniczky Frigyes emlék szobor az V. ker. Podmaniczky Frigyes téren,
 a 3-as metró Arany János utcai megállójánál


Az emlékmű  Kő Pál 1991-ben mészkőből, öntöttvasból és bronzból  készült alkotása.

báró Podmaniczky Frigyes
született: Pest, 1824. január 20. (szülőháza: V. kerület Ferenczy István utca 12.)
 
meghalt: 
 Budapest., 1907. október 19.
politikus, író, az MTA levelező tagja.
Iskolai tanulmányainak elvégzése után Ráday Gedeon megyei követ mellett írnok.
 1847-ig Pest megyei aljegyző, 1847-ben részt vett a pozsonyi országgyűlésen.
 1848-ban a pesti országgyűlés felsőházának tagja és jegyzője.
A szabadságharcban huszárkapitány majd osztályparancsnok.
Világos után
 büntetésből  besorozták, és 1850-ig Olaszországban közlegényként katonáskodott .
 1850. és 1861. között visszavonult a közéleti szerepléstől,
 birtokain  élt  és szépirodalommal foglalkozott.
 1868-69-ben a Hazánk c. folyóirat szerkesztője.
 1873-tól 1905-ig mint a Fővárosi Közmunkák Tanácsának elnöke sokat tett Budapest fejlesztéséért.
 1875-85 között a budapesti Operaház és a Nemzeti Színház intendánsa.
 1861-1906 között országgyűlési képviselő. 1861-ben az országgyűlés alelnöke.
 1889-tõl megszűnéséig a Szabadelvű Párt elnöke.

Podmaniczky Frigyes báró Budapest egyik vezető várospolitikusa volt.
Az volt a célja, hogy Budapest Európa egyik szellemi, politikai és művészeti központjává váljon.

1870. X. törvénycikk elrendelte a Fővárosi Közmunkák Tanácsának (FKT) létrehozását,
 amelynek fő feladatként a fővárosra vonatkozó szabályozási tervek készítését és végrehajtását jelölte meg.
 A Tanács elnöke pedig több mint három évtizeden keresztül  „Budapest vőlegénye”,
az agilis és energikus Podmaniczky Frigyes báró
 volt.


Az alábbiakban idézünk két írást, amelyek báró Podmaniczky Frigyes életéről és munkásságáról szólnak:
 


Szatucsek Zoltán  írása a Népszabadság ONLINE-ban,
megjelent 2004. június 19-én

Báró Budapest

Száznyolcvan éve született Podmaniczky Frigyes

"Nem mondható, hogy nélküle Pest a századfordulón is ugyanaz a kis porfészek lett volna,
 mint a tizenkilencedik század elején. Budapest fél évszázad alatt Európa első városai sorába emelkedett,
 s amit egy turistának érdemes látnia, az nagyjából ekkortájt épült.
 Mindehhez azért jól jött valaki, aki kiábrándult már a nőkből meg a politikából,
 és szenvedélyét arra pazarolta, hogy környezetét elviselhetőbbé tegye.
Márpedig a száznyolcvan éve született Podmaniczky Frigyesnek báróként erre mégiscsak több esélye volt,
 mint egy közembernek.

Élete valóban regény volt, Krúdy tollára méltó, aki nem is tagadta meg hősünktől ezt a dicsőséget.
 A báró nevelői Thaisz András és Hunfalvy Pál voltak, őt azonban a tudománynál sokkal jobban érdekelték a nők,
 s a reformkori Pest ebben a tekintetben korlátlan lehetőségeket nyújtott.
 Hogy a züllött élettől megmentse a fiatalembert, anyja Pozsonyba küldte.
Frici báró azonban saját bevallása szerint az üléséket nemigen látogatta, annál inkább itt is a bálokat.
 Véleménye szerint az ellenzék fölénye nem annyira az országgyűlésben,
mint inkább azáltal vált nyilvánvalóvá, hogy a legszebb lányok mindig az ellenzéki bálokon jelentek meg.

S rájuk meg a politikára két kézzel szórta a pénzt.
1847-ben Kossuth kampányfőnökeként tizenhatezer forintot költött a választók leitatására.
 Széchenyi be is szólt neki, hogy Kossuth megválasztatásából forradalom lesz - igaza lett,
 Frici báró pedig frissen összehempergett betegsége ellenére egyenes jellemként jelentkezett nemzetőrnek.
 Ott volt a schwechati vereségnél és egészen Világosig harcolt Görgey oldalán.
 Büntetésből besorozták aztán az osztrák hadseregbe és Olaszországba küldték.
 Feljebbvalóit persze s érthetően bosszantotta a báróból lett közlegény,
 aki mindennap fehér kesztyűt húzott a kocsikerék olajozásához,
akit a napi trágyahordás után vaskos posta várt rokonaitól: Ágost Antal száz királytól, István főhercegtől.

1856-ban érkezett vissza Pestre.
"Egy fiatal előretörtető, emelkedőfélben lévő fővárosnak mondtam istenhozzádot,
 s egy félig kihalt tartományvárosba tértem vissza, melynek, hogy minden utcáin fű nem nőtt,
 csak a rossz talajviszonyoknak volt köszönhető."

Előző nap még Schönnbrunnban kocsikázott a császári kertekben,
 most ennek emlékeit felidézni a Városligetbe hajtott.
Éles volt a kontraszt, írta később a Naplójegyzetekben:
"Elhagyatottságot és pusztulást észleltem, bárhova tekintettem.
 A Ligetben a vasárnap dacára alig egynéhány ember lézengett.
 A tó mocsárhoz hasonló külsőt mutatott, félig sással benőve.
 A művelődésnek legkisebb nyoma sem volt észlelhető - hanyatlás, pusztulás mindenfelé.
 Feleszmélve elaléltságomból megfogadtam, hogy ez elhagyott,
s általam anynyira kedvelt fővárosunk emelését tűzöm ki életem egyik vezéreszméjének."

Akárhogy is, szándékának útját egyengette, hogy a báró időközben tönkrement.
 Vállalta a felelősséget öccse váltóiért, elúszott a birtok, festményeit, bútorait,
 még kedvenc agarait is el kellett adnia, hogy a hitelezőktől megszabaduljon.
Az Angol Királynő szállodát elhagyva kis lakást bérelt egy Kerepesi (azaz Rákóczi) úti bérház fölső emeletén,
 s ráadásul, hogy a lakbért kifizethesse, az egyik szobába lakót - albérlőt - fogadott.
Egykor négyezerötszáz hold ura most újságcikkek honoráriumnából tartotta fenn magát,
 miközben jellegzetes kockás kabátjában, gomblyukába szekfűt tűzve a Steingasser kávéházba járt reggelizni,
 hogy megspórolja a napilapok költségét.

Egyik reggeli sétája közben Tisza Kálmánnal találkozott.
 Tisza, akivel együtt katonáskodott, azonnal hivatalt ajánlott neki.
 Előbb az Északkeleti Vasúthoz került személyügyi igazgatónak,
majd egy évre rá egy másik Tisza, Tisza Lajos javaslatára Andrássy gróf delegálta a Közmunkatanácsba.
Hivatalnokként tapasztalatlan volt, de arisztokrataként igényes.
 Az első aláírási címpéldányra kalligrafikusan rótta: Báró Podmaniczky Frigyes.
 Emiatt sokáig naponta százszor, minden aktára így kellett aztán ráírnia a nevét.
 A közmunkatanácsnál később elhagyta a bárót, a Nemzeti intendánsaként pedig a Frigyest.
 Budapest egyszerű polgára lett.

Az 1873-as pénzügyi válság évében lett a Közmunkatanács alelnöke.
 A rendezési terv értelmében már megkezdődött a Nagykörút és a Sugár út építése,
 a bécsi krach miatt azonban az egész vállalkozást a csőd fenyegette.
 A tanács tagjai lemondtak napidíjukról és a költségtérítésről.
Podmaniczky pedig, hogy példát mutasson, reggel hatkor gyalog járt be hivatalába.

Két év múlva belevágott az Opera építésébe az akkor még külvárosban, az egykori Hermina kocsma helyén,
 ahová a rossz közbiztonság miatt egy magára valamit adó cigányzenész se vállalt addig kirándulást.
 A kisajátítást mindenki remek lehetőségnek tartotta, hogy túladjon értéktelen külvárosi telkén.
 Az árak magasba szöktek, s az öreg báró feladata volt, hogy telket szerezzen.
 A Hermina téri telket a Népszínház kapta meg a fővárostól, nem volt viszont pénze az építkezésre.
 Az Operaháznak pénze éppen lett volna, csak még alkalmas telket nem talált.
A fővárosnál elérte, hogy a Népszínház új, olcsóbb területet kapjon,
 miközben a Közmunkatanács a Népszínháznak félmilliót fizetett a Hermina téri telekért.
 Az Opera így egymilliót spórolt, a Népszínháznak pedig pénze és telke lett, mindkét építkezés megkezdődhetett.
 A báró még arra is talált időt, hogy személyesen felügyelje a munkát, olykor beállt maltert keverni.

És jöttek az újabb hivatalok, miközben 1874-ben befejeződött a Duna-szabályozás,
 1877-ben az Andrássy út építése, 1882-ben a Várkertbazár, 1884-ben végre elkészült az Opera,
 1896-ra pedig a Nagykörút is teljes pompájában ragyogott.
 Podmaniczkynak nem volt szíve egyetlen feladatot sem visszautasítani, amellyel a főváros hasznára lehetett.
 Részt vett a trieszti vasút építésében, majd a Nemzeti Színház és az Opera intendánsa lett,
 negyvennégy éven keresztül országgyűlési képviselő, a szabadelvű párt elnöke,
 utóbb az Adria biztosítónál végre pénzes állása is akadt. Számon sem tudta tartani hivatalait.

Mesélik, öregkorában egyszer megjelent a fővárosi közgyűlés ülésén,
 elfelejtve hogy már nem képviselő. Senki sem vállalkozott rá, hogy felhívja a báró figyelmét a tévedésre,
 csak ültek tovább meghatottan. A szavazás végén az elnök némi zavarral hirdetett végeredményt,
 s összeszorult a torka, amikor hozzá kellett fűznie: egy szavazat ebből leszámítandó."
 

------

 

KRÚDY GYULA  írásai 1930 körül:

Milyen volt az Andrássy út?
 
részletek
"
Az Andrássy utat Podmaniczky Frigyes báró építette, akiről egyetlen utca sincs elnevezve Budapesten, mert a mostani Podmaniczky utcát nagybátyjáról, a telekadományozó Podmaniczky Lászlóról nevezték el.
    Ez a bizonyos Podmaniczky Frigyes, a hajdanában "kockás bárónak" is emlegetett úriember, a Közmunkatanács alelnöke: szívbeli komolysággal és esküszerű fogadalommal gondolta Budapest felépítését, megszépítését, világvárossá emelését.
    Voltak olyan férfiak, akik fogadalmaikat egy életen át nem felejtették. Ilyen volt Podmaniczky Frigyes, aki a jövő időktől való meghatottsággal, regényhősi lelkesedéssel, a XIX. századbeli emberi elragadtatással nézegette a mai Andrássy út kopasz telkeit, a külvárosi tanyák udvarait, az Operaház helyén petyhüdő mocsarat a hozzátartozó betyárcsárdával együtt.
    Sok lelki dilemmát is okozó megbeszélésen, tanácskozáson, sőt támadáson kellett átesni a főváros történetében legnevezetesebb bárónak, amíg a vad növényzettel, rákosi homokkal, pusztai bojtorjánnal, elhagyottsággal, rosszhiszeműséggel és vadvizességgel is garnírozott Andrássy úti telkeket el tudta sózni olyan kezekbe, amelyek az építkezést is vállalták.
    Legtöbb baja volt a mai Operaház helyén álló piros szemű csárdával, amely találkozóhelye volt a Nagy Ignác rémregényeiben sokszor emlegetett városi és pusztai csavargóknak, gyanús vándorlegényeknek, betyáros természetű egyéniségeknek, mert bár a nyolcvanas éveket írták a naptárak, még mindig nyiladoztak egyes reménységek, hogy a régi szép betyáréletet fel lehetne újítani, Ráday kiverte az Alföldről, de tán a főváros környékén újra fel lehetne támasztani. (Nem is volt egészen betyárság nélkül Budapest ebben az időben, ha az Andrássy út építésének korabeli történeteit olvasgatjuk.)
    Végre a gyanús csárdától is sikerült megszabadítani az épülő utat. Podmaniczky Frigyes maga járván éjszakánként (fokossal és pisztollyal) a nem kívánatos vendégség kipusztítása céljából, amiről regényt is írt, a vadvizet a mérnökök kiszárították azon a helyen, ahol most a szfinxek nyújtózkodnak és hintók gördülnek a kapuihoz; a nagy mélységű, alapvető munkája a színháznak elkezdődhetett, és ugyancsak ebben az időben indulnak el Harkányiék, Brüllék, a Foncière építkezései is.
    Még messzire nyúlik a pesti Sugárút számára kijelölt terület, a városerdő bozótjai: bokrok, fák, ligetek, ember nem lakta magányok már azon a helyen kezdődnek, ahol mostanában a Körönd palotái nézegetik egymást. Igaz, hogy odakint, a városligeti tó környékén már katonai zenekar pufogja vasárnap délutánonként a legédesebb bécsi valcereket, de ide a közlekedést a Király utcai omnibusz vagy pedig a Fasorban vágtázó pesti bérkocsi szokta lebonyolítani, az Andrássy út villasorának még híre-hamva sincs a nyolcvanas években.
    No de azért jár-kel Podmaniczky Frigyes a kőművesek malteros ruhájában, karonfogva vezetgetvén nevezetes pesti dámákat, grófnőket és bankárnékat az operai építkezések bemutatásánál, majd külföldi pénzkölcsönökkel tárgyalván a mind magasabbra nyúló állványok alatt, hogy minél hamarább megvalósuljon legszeretetreméltóbb álma, a pesti Sugárút, amelyet később aztán idősebb Andrássy Gyuláról, a kiegyezés miniszteréről neveztek el.
    (1932.)

    
Az Andrássy út vőlegénye
    - Ha kerületenként néznénk a dolgokat, azt mondhatnánk, hogy a Belvárost voltaképpen a Terézvárosnak is nevezett hatodik kerület kezdte először fojtogatni. Olyan volt ez, mint a némely vad néptörzseknél szokásos apagyilkosság, amikor a fiatalok az öregeket elteszik az útból - mondta báró Podmaniczky, akit Budapest alapítójának is lehetne mondani, de Frigyesnek hívták, se Rémusznak, se Romulusznak.
    A báró urat néhányszor volt szerencsém sétáiban elkísérni, az Erzsébet térről, ahol született a Belvárosig, ahol boldog ifjúságát élte; az Andrássy útra, amelyet õ épített, és Podmaniczky Frigyes e télen és nyáron egyformán kedvenc sétáiban mindig bebizonyította, hogy hû szerelmese maradt ennek a városnak még abban a korban is, amikor Budapest már régen feledte egykori jegyesét, vőlegényét, akivel az 1856. esztendő egyik nyári vasárnapján jegyezte el magát a városligeti tó partján. Akkor esküdött meg a külföldi utazásaiból hazatért ifjú Podmaniczky Frigyes, hogy életét Budapest felvirágoztatására szenteli, tanú volt az esküvésnél egy pesti komfortáblis (mert a báró kétfogatú bérkocsira nem ült), a tó szigetén csinnadrattázó katonabanda és Podmaniczky Frigyes aranyból való szíve.

Podmaniczki Frigyes báró, 1905 körül
Legújabbkori Történeti Múzeum

"A millenáris kiállítás után nem ment többé az Andrássy útra, nem látta többé Operaházát, lemondott minden ünnepeltetésrõl, többnyire egymagában, a legnagyobb visszavonultságban éldegélt a Belvárosban, ahonnan se télen, se nyáron nem tette ki a lábát."


    - Különösen a szép hölgyek lettek hűtlenek a Belvároshoz, amikor kiépült az Andrássy út, és a maguk mutogatásához megtalálták a kellő miliőt, a fenséges utat, amely bár csak egy kegyelmes úrról, a monarchia külügyéről lett elnevezve: nyomban lepipálta a Koronaherceg utcát. A nők néha nem tesznek különbséget a rangok között, különösen olyankor nem, ha szívükkel gondolkoznak - mondá az ismert báró sétájában, mert az aforizmákat már nem írta az emlékkönyvekbe, hanem mondogatta, ami a bölcsesség jele.
    - Andrássy Gyula szép férfi volt, de szerencse kellett hozzá, hogy a nők úgy megszeressék, mint ahogy Andrássyért divat volt rajongani. Ha nem lett volna ragyás és emiatt ritkás szakállú, bajszú: megérteném barátom szerencséjét a nők körül. De így azt kell hinnem, hogy a róla elnevezett utat azért hozták nyomban divatba a pesti nők, mert ezen a széles utcán teljes szépségében megmutatkozhatott minden kalap, minden bő szoknya, nem maradt rejtve egyetlen napernyő és cipősarok sem a tágas sétaúton, ami bizony a Belváros kanyargós, zsúfolt sikátoraiban, különösen a hemzsegő déli séta idején előfordulhatott. Az Andrássy út háromöles aszfaltján teljes egészében bemutatkozhatott minden delnő, akinek kifogástalan toalettje volt Pesten.
    Az Andrássy úton senkinek se taposták le a sleppjét, nem állították meg vágtató paripáját (mert hiszen külön utat építettem a lovasoknak, miután arra gondoltam, hogy mily körülményes volt fiatalkoromban a Belvárosban lóháton nyargalászni), de még a száguldó kocsi lovait se kellett megfékezni azoknak a vidéki úriembereknek, akik az ország különböző tájékairól Pestre jöttek, hogy itt lóhajtó művészetüket bemutassák. Kihajthatta kedvére B. B. betűkkel bélyegzett lovait a boncidai Bánffy, pedig ezek a lovak arra voltak nevelve, hogy harapjanak. Az Andrássy út volt a nobilis úri szabadság útja, mindenki megtalálhatta a kedvét, szórakozását, vidámságát mindenkor, ugyanezért a papoknak nem emeltem itt templomot, hanem csak a művészetnek. Áthoztam a Nemzeti Színházból az Operát és a La Traviatá-nak itt volt az első nagy sikere, hogy más operákról ne is beszéljünk. Az Andrássy úti szabadság egyszerre nagyvilágiassá tette az egész Terézvárost, amelyet az út keresztülmetszett. Hiszen mulattak Pesten azelőtt is, még a Király utca páratlan számú oldalán is, amely pedig az Erzsébetvároshoz tartozik, de igazában ott kezdődött a világhírű Pest, amikor az ember a Király utca egyik oldaláról átjött a másik oldalra. A páros számú oldalon már a hatodik kerület határa volt, ahol mintha a levegő is más lett volna. Jobb volt az aszfalt, többször meszelték a házakat. A Király utca közepén ment végig a Budáról jött omnibusz, de a Teréz-templomig nem szállottak fel az omnibuszra mások, mint azok a régi polgárok, akik még féltek a villamostól. A Teréz-templomnál, ahol az omnibusz a hatodik kerület földjére ért: a konduktor megpederte a bajszát a kocsi belsejében levő tükörben, kürtjébe fújt a kocsis, mert a Teréz-templomtól kezdve ingyen vihetett maga mellett egy pasasért, természetesen egy szabadnapos szakácsnét, a Városligetbe. A budai öregasszonyságokat kitessékelték az omnibuszból, mert úgyse volt érvényes tovább a jegyük, és friss, fiatal emberekkel telt meg a bárka, kisasszonyok másztak fel a kanyargós létrán a társaskocsi imperiáljára, és így robogtak végig az Andrássy úton, ahonnan a Nagymező utcánál az omnibusz nyomban befordult. Egy-egy tavaszi délután annyi szép lány ült az omnibuszban, hogy akár tovább se kellett menni annak, aki feleséget keresett Pesten.
    Miután Podmaniczky Frigyes sétáiban mindig szemügyre vette az Andrássy úti házakat is, amelyeket az Operaházzal együtt ő "épített", a paloták mellett elhaladva felsorolta azoknak tulajdonosait, akiket ismert, mert hisz a telkeket ő adta el.
    - Persze, a háziurak is észrevették a terézvárosi levegőt; nem árulták ugyan palackokban, mint a múlt században a margitszigeti levegőt, hanem nyomban felemelték a házbéreket, amint az Andrássy út divatba jött. A fácskák nőni kezdtek az Andrássy úton, bár nem volt törvényünk erre nézve, mint a londoniaknak, hogy felakasztják, aki egy hároméves fát kivág: lombosodott az Andrássy út. És péntek este éppen olyan szép nők sétáltak a fák alatt, mint akár szombat este, mert a zsidó lakossággal szerencsésen vegyült a keresztény lakosság, habár a nőkben akkoriban, az "én időmben", még nem tett különbséget a vallási állapot. A legszebb ruhájukat, a legbájosabb mosolyukat, a legigézőbb lépteiket vették elő, ha Andrássy úti sétára indultak. Franciaországban nem csináltak elég selymet és illatszert, hogy az a pesti nőknek elegendő lett volna, meg kellett néha elégedni a hazaival is. A háziurak közben úgy srófolták a házbért, hogy félni kellett, miszerint a szépen indult Andrássy úti karrier derékban eltörik.
    A báró magában nyilván kárhoztatta a háziurakat, hogy nem elégedtek meg azzal, hogy a főváros "legszebb" hölgyei sétálgattak el házaik előtt, mert a báró maga sohasem volt háziúr, még Öreg báró korában sem, amikor azt megérdemelte volna.
    - Sohase tudtam megérteni Harkányit, se Táflert, se a svájci Molnárt, aki az Andrássy úti házaiért nagyobb bérösszeget kért, mint egyéb házaiért, pedig a telket itt jóformán ajándékba kapta, mint én az Operaház telkét. Örültünk, hogy valakinek kedve van építeni, a nádas, vadvizes, alföldi vadászok és haramiák tanyájához hasonló Hermina-mezõn, ahol az az épület áll, ahonnan Aidát énekli az olasz nõ a pestiek fülébe. Srófolták a lakások árát, mintha gyémántból lettek volna az ablakok, amelyek az Andrássy útra nyíltak. Ilkey barátom, akinek a Hatvani utcán és az Újvilág utcán volt sarokháza, ahová az Operaházat építeni akarták, jogosan tett szemrehányást nekem, hogy az Andrássy út építésével apagyilkosságot követtünk el a Belváros ellen. Minden polgár, aki nem remélhetett se magyar nemességet, se báróságot, arra törekedett, hogy megszerezze azt a rangot, amit a maga erejéből megszerezhet - az Andrássy úti háziúrságot. Az Andrássy úti háziúr már különbnek érezte magát, mint akár a Váci utcában az, akinek már a nagyapja is háziúr volt a fővárosban.
    - A Szervita téri, a Koronaherceg utcai háziurak, közöttük grófok és bárók, tekintélyes patríciusok napról napra görbébb szemmel néztek rám, amint az Andrássy út a világ panorámája lett. Lépten-nyomon éreztették velem, hogy mily nagyot vétettem a Korona utca ellen, ahol aljegyző koromban laktam, a Párizsi utca ellen, ahol mindennap elsétáltam, a Kristóf tér ellen, a Váci utca ellen, ahol legboldogabb ifjúságomat töltöttem, amikor a grófnőket gyalog sétálni megtanítottam a régi Pesten, és barátnőm, Szapáry Eliz kedvéért minden Pesten tartózkodó grófnő naponta legalább egyszer elsétált a Váci utcában.
    - Már csak az hiányzott, hogy a duzzogó belvárosiak egy szép napon vízzel telt edénnyel várnak a Tüköry palota emeletein, amerre mindennap elsétáltam, delnők parancsára öntenek le szobalányaik, háziasszonyok kívánságára megseprűznek a házmesternék, a fehér blúzos kalaposnék a Korona utcában a nyelvüket öltik rám, amikor beláttam, hogy amennyi hasznot tettem az imádott fővárosnak az Andrássy út felépítésével, ugyanannyi kárt okoztam régi otthonomnak, a Belvárosnak az új városrész divatba hozatalával.
    Mozgalmat indítottam tehát a Belváros mellett a magam körében, mert sohase volt ártalmas a mozgalom, ha üdvös célú ügyet szolgált. A cél most a Belváros újraélesztése volt. Fogalmaztam egy felhívást a magamhoz tartozó úriemberekhez, amely felhívásnak az aláírói megfogadják, hogy bevásárlásaikat, tartózkodásukat, szórakozásukat, sőt amennyire lehetséges, napi sétáikat a Belvárosban végzik. A "Belváros Barátaihoz" szólott felhívásom, amelyet a szabadelvű pártban legelőször is régi barátommal, Tisza Kálmánnal írattam alá. Míg a Nemzeti Kaszinó részére készült felhívásomra Károlyi István gróf jegyezte rá először nevét, akinek amúgy is volt oka haragudni az Andrássy útra, miután az Andrássy út építése miatt vívta halálos párbaját Zichy-Ferrarisszal, amit természetesen sajnált, mint minden gentleman sajnálja azt, akit golyója halálosan talált. Felhívásomat aláírták Keglevichék, Wenckheimék, Szapáryék, Üchtritz báró (aki józsefvárosi háztulajdonos létére mindig a Magyar utcában lakott), Battyhyány Elemér, Csekonics Leona, a Pest megyei urak Gulner Gyula vezetésével, akik az Arany Sas helyére épült Országos Kaszinóból amúgy se szerettek másfelé járni; csaknem száz aláírást hozott létre a magam csekély tettereje a Belváros érdekében, de a Vadászkürtben is alakult egy társaság az aranyifjúság vezéreibõl, Vidacsékból, akiket "terroristáknak" is neveztek, amely társaság vállalkozott arra, hogy majd móresre tanítja azokat, akik az Andrássy úti mulatóhelyekre hordják a pénzüket, holott komótosan lehet mulatni a Belvárosban is.
    - A belvárosiak meg voltak elégedve felhívásommal. Hazafias lelkesedésből telt meg naponta a Váci utcai korzó, a Korona herceg utcán megint öröm volt boltosnak lenni, az igazi, vérbeli úri társaságot sikerült visszavenni az Andrássy úttól, miután az úriemberek és főként az előkelő dámák nem jártak a déli órákban másfelé, mint a megszokott, kacskaringós, szűk, de otthonos belvárosi utcákba sétálni, ahol pontosan tudhatták, hogy kivel találkoznak a legközelebbi saroknál, honnan repülnek feléjük a bókok, mit mondanak a gavallérok, mert vannak bizonyos szavak, üdvözlések, amelyek csak a Belvárosban esnek jól, és idegenül hangoznának mindenütt a világon. Ugyan ki mondhatná el például az Andrássy úton, mikor hogylétéről tudakozódunk, a könnyű, divatos választ:
    - Mint a többi grófok!

    ... Podmaniczky Frigyes báró, miután az Andrássy utat felépítette, ékkövének homlokára tűzte az Operaházat, derekára övezte a Nagykörutat, (mert ebben is része volt az "Öreg bárónak"), a felhívás kibocsátása után emberül megállott a Belváros mellett, aminthogy végtelen hűséges lélek volt. A millenáris kiállítás után nem ment többé az Andrássy útra, nem látta többé Operaházát, lemondott minden ünnepeltetésről, többnyire egymagában, a legnagyobb visszavonultságban éldegélt a Belvárosban, ahonnan se télen, se nyáron nem tette ki a lábát. Mindennap végigment a Váci utcán, mert ezzel kötelességét vélte teljesíteni, bár a közéletben visszavonult.
    - A cilinderkalap és a magas csizmasarok után kitalálták a kis és középtermetű emberek érvényesülésére a nagy kerekű biciklit. Én kitaláltam a kis és jelentéktelen Pest érvényesítésére az Andrássy utat, a királyi Várkertet, a Dunaparti korzót. Szép rámába raktam Pest hölgyeit, amikor a kedvükért Lotz Károllyal kipingáltattam az Operaházat, bordópirossal húzattam be a páholyokat, a legnagyobb csillárt gyújtattam meg a tiszteletükre. Álljon elő, aki ennél többet tett a pesti hölgyekért, akiké most is minden hódolatom és érzelmem. Megbocsáthatják, hogy nem nősültem meg. Talán éppen azért, mert nem tudtam közöttük választani - monda az "Öreg báró", amikor sétánkat befejeztük."
(1930)