Németh László író szobra
a II. ker. Pasaréti út és a  Radna utca találkozásánál

Csíkszentmihályi Róbert szobrászművész  alkotását 2006. április 28-án avatták.

A fényképek 2006. május 26-án készültek.

Írások Németh Lászlóról

POLITIKAI ARCKÉPCSARNOK
Szentmihályi Szabó Péter jegyzete
Németh László (1901–1975)
In : Magyar Fórum, 2001. április 12. 10. p.
Az egész ország (vagy az ország jobbik fele) ünnepli Németh László születésének századik évfordulóját. A jelen helyen sem mód, sem tér nincsen arra, hogy méltassuk Németh László irodalmi munkásságát, melyért ha valaki, akkor ő bizonyosan megérdemelte volna az első magyar irodalmi Nobel-díjat. Németh László, a politikus-ideológus elválaszthatatlan személyiségétől, műveitől és saját korától, gondolatai pedig érvényesebbek és időszerűbbek, mint valaha.
Németh László Nagybányán született 1901. április 18-án, édesapja tanár volt. Az orvosi egyetemen szerzett diplomát, fogorvosi szakképesítést is szerzett, 1942-ig iskolaorvosként működött. 1934–35-ben a Magyar Rádió irodalmi osztályát vezette, 1945–50 között Hódmezővásárhelyen volt óraadó tanár. A kényszerű hallgatás éveiben óriási műfordítói munkát is végzett, 1957-ben Kossuth-díjat kapott. A Kádár-kor Németh Lászlót, a szépírót egyre inkább megbecsülte, de a politikus írót elhallgatta és elhallgattatta.
Németh László 1932-ben Babitscsal való nézeteltérése miatt szakított a Nyugattal, s elindította a Tanú című folyóiratot, melyet egymaga írt, s ebben adta közre társadalmi reformeszméit 1936-ig. Gondolkodásában egyesítette a népi írók jobb- és balszárnyának törekvéseit, s a Gömbös-program idején úgy vélte, a kormány megnyerhető reformeszméinek. Szabó Dezső nyomdokain haladt, amikor egyformán elutasította a germán és a zsidó szellemiséget, a nácizmust és a marxizmust is, s meghirdette a harmadik út, a magyar út szükségességét. Németh László felismerte a kelet-közép-európai népek sorsközösségét és azt a tényt, hogy a német és orosz birodalom közötti senkiföldjén sem a kapitalizmus, sem a szovjet kommunizmus nem jelenthet megoldást a problémákra, inkább egyfajta szuverén, nemzeti szocializmus (nem azonos a nácizmussal!), mely jóléti, igazságos társadalmat hoz létre, valódi Kertmagyarországot a parasztság és a parasztságból felnövekedett középosztály vezetésével.
Politikai gondolatait Németh László leghatásosabban A minőség forradalma című, sokáig tilalmas esszégyűjteményében fogalmazta meg, annak is leginkább IV. kötetében, mely a Mozgalom címet viseli, itt hirdeti meg a nemzeti radikalizmus legfontosabb gondolatait, s itt magyarázza meg az őt antiszemitizmussal vádolók aljasságát, s a zsidókérdés lényegét, a „humanista inkvizíciót”, mely üldözöttekből üldözőt csinál. Németh László máig érvényes szavakat ír le a kapitalizmusról, a földkérdésről, a Trianon óta elszakított magyarságról és a nemzedéki problémáról – ha az 1989 után egymást váltó kormányok vezetői ismerték és megfogadták volna Németh László tanácsait, ma nem itt tartana ez az ország.
Németh László nemcsak népben-nemzetben gondolkodott, de emberiségben is, vagyis hatalmas műveltségével, érzékenységével, jóindulatú, de kérlelhetetlen diagnózisaival rámutatott a bajokra s a gyógymódokra is.
A magyar minőség forradalmának kikövetelése ránk vár, annyi szellemi és fizikai rabságban töltött évtized után: ott kell folytatnunk, ahol a XX. század egyik legnagyobb magyar politikai gondolkodója letette a tollat. Nemzeti radikalizmus nélkül nem lesz itt magyar igazság és magyar élet.
forrás:    http://www.nlvk.hu/hek/nemeth.htm

_._._._._._._._._._._._._._._._._._._._._._._._._._._._._._._._._._._._._

Tamás Gáspár Miklós írása:
Az éleslátó vak
Száz éve született Németh László
Regényeit nem olvassák, színműveit nem játsszák, eszméit betemette az idő. Németh László mégis velünk marad, valamilyen nehezen megmagyarázható értelemben halhatatlan. Külföldi aligha érthetné meg, miért is tartozik annyira hozzánk, hiszen egyetlen eleven hagyományunknak se része, az életmű pedig romlékony, jobbára elavult.
Valamikor csodálták Németh Lászlót, mert sok nyelven olvas és „tájékozott”. A fiatal értelmiség ma már megint olvas idegen nyelveken, Németh László pedig – talán Proust kivételével – szinte semmit nem vett észre abból, ami a huszadik századból csakugyan fontosnak bizonyult, olyan másodrendű gondolkodók ihlették meg, mint szegény Ortega y Gasset. Vallás és filozófia iránt nem volt semmi érzéke, a Füleptől és Kerényitől tanult „mítosz” neki mítosz maradt, politikában sűrűn tévedett, tanítványai nem voltak.
És mégis.
Éppen az, ami a leghalottabbnak tetszik írásaiban, az dörömböl rossz lelkiismeretünk ajtaján. Az a két szó, amelyet senki nem ejthet ki minálunk anélkül, hogy föl ne költené maga ellen a gyanút. Az egyik a „magyar”, a másik a „szocializmus”. Németh László ráadásul olyan történelmi és szövegösszefüggésben emlegette ezt a kettőt, hogy a legegyszerűbb borzongva elfordulni tőlük. A korabeli liberális kritika – a legélesebb és a leghíresebb bírálat a Babits Mihályé volt – szinte semmit nem hagyott meg a gondolati építményből, téglányit se.
És mégis.
Legrosszabb hírű szóleleményei – a „mélymagyar” (ez a „France profonde” honosítása) és a „minőségszocializmus” (ezt a húszas évek német „konzervatív forradalmából” és Spengler kései esszéiből merítette) – a köztudomású bajok ellenére a magyarság politikai és szellemi történetének rejtelmeit világítják meg. Talán bántó színárnyalatú fénycsóvával, de a kellemetlen fény is fény.
Ráadásul a két fogalom szervesen összefügg. Az összefüggést éppen Babits kegyetlen bírálata mutatja meg, amikor Németh László ellenében (és persze Szabó Ervin és Horváth János nyomán) kiböki, hogy a magyar műveltség nemesi, nem pedig népi (és nem „polgári”, nem „plebejus”) kultúra. Németh László jól látta, hogy a magyar (és a többi kelet-közép-európai) kultúra „akart” és „csinált”, nem „termett”, mint – teszem azt – az olasz és a francia, és kétségbeesetten kutatta azt, ami „csak úgy lett”, de csak tizenhetedik századi erdélyi arisztokratákat talált; Bethlen Miklós valóban egyszerre Saint-Cyran és Saint-Simon szerintem is, de Erdély virágkora epizód volt, Párizs meg sok tekintetben még ma is az, ami volt az özönvíz előtt.
Németh László gondja lényegében ugyanaz, ami Tocqueville-é volt: hogyan lehetne megőrizni az egyenlősítő „polgári”, „burzsoá” korban azokat az erényeket, azokat a kiválóságokat és kitűnőségeket, amelyek kezese a rendi egyenlőtlenség volt: az életforma emelkedettségét, a gond nélküli előkelőséget (a szerzetesét cellájában, a fejedelmét udvarában, a végvári vitézét zászlós táborában), amely a nagylelkű, hősies, „ressentiment” és kicsinyesség nélküli magatartás, az önmagáért való mélység és kiválóság kultúrája, ahol a kiváltság csak „van”, nem lehet – mert értelmetlen – „akarni”.
A kiút Németh László számára – aki, mint oly sokan, utálta „a burzsoá prózát”, prózaiságot – a romantikus megoldás volt, a „mélység” maga is romantikus idea, azaz: megkeresni a kiválóságot, a társadalmi erényt „a mélyben”, azok között, akik régiek, mint a régi lovagok, és mégis itt vannak közöttünk, akiknek a poézisa szóbeli és rögtönzött, mint a rhapszodoszoké és a trubadúroké, azaz a parasztok között. A Des Knaben Wunderhorn, a Népdalok és mondák, a Vadrózsák a formatökély és az egyszerűség olyan mintáját prezentálták, amely érintetlennek látszott az egyenlőtlenség és az elnyomás bélyegétől, de Bartók bebizonyította, hogy nem nemzeti, mert a nemzet sajna nem paraszti, hanem nemesi, lateiner-honorácior-polgári, a nép „mély” és antesztikus, ám a nemzet: konstrukció. A „magyar” pentaton román, török, arab pentaton. Németh László ezt megfordította: számára létezett (lett) „mély nemzet” és létezett „konstruált nép”, ez utóbbi a liberalizmus és főleg a szociáldemokrácia népe, az Osztály. Innen a tipológiai „düh”, az „őrült kertész” ágyásokat osztályozó szenvedélye – a magas erények lehorgonyzása, meggyökereztetése az egyetlen talajban, amelyet az egyenlősítő modern világkorszak tisztelni képes: a „magaskultúra” alatti, archaikus népben. Innen az ellenség képe: mindaz, aki-ami meghamisítaná, meghamisíthatná azt, ami a félig takart nemzeti idiómában ősi, ösztönös, spontán.
A „mélymagyar” és a „minőségszocializmus” az egyéni kiválóságot és a kulturális nagyságot óhajtaná megőrizni abban a prózaian egalitárius korban, amely a vérségi-rendi kiváltságokat nem hajlandó és nem képes elismerni, és ahol az „elit” csak akkor lehet „gyökeres” (organikus), ha egyszerre és ugyanabból az erkölcsi okból zár ki mindent, ami egyszerre lényegidegen és fajtaidegen (wesensfremd und sippenfremd).
Hiába rimánkodott Jászi a szociáldemokráciának és Németh László az úri-katonai jobboldalnak: a parasztkérdéssel, Kelet-Európa ősi átkával senki nem óhajtott szembenézni. Amit valaha úgy hívtak, „jobbágyság”, „úrbér”, „koleralázadás”, „holtkéz”, „hitbizomány”, „cselédtörvény”, „zsellér”, „aratósztrájk”, „kommenció”, „summás”, „egyke”, „törpebirtok”, aztán meg úgy, hogy „téeszcsé”, „háztáji”, „melléküzemág”, „kárpótlás”, „urbanizáció”, „cigánykérdés”, „elvándorlás”, „regionális egyenlőtlenség”, „elnéptelenedés” – a sorból a „földosztás”, a „földreform” hiányzik, amely nálunk soha nem sikerült, sem 1848-ban, sem 1918-ban, sem 1945-ben, sem 1990-ben –, az mutatja Németh László Kert-Magyarország eszméjének válságát, az olyan parasztországét, amely nem jobbágyi. Ám Németh László, ez a reakciósnak beállított író mondta ki először, időnek előtte, a természethű, ökológiailag elviselhető és túlélésre képes magyar társadalom követelését a nem haszonelvű, nem fogyasztói, lelkileg-testileg egészséges új Magyarország eszményét. Ahogyan ő, a „reakciós” írta meg „görögös sorsregényeiben” az első magyar feminista elbeszéléseket. Rácáfolt-e talán Németh Lászlóra a „szocialista” nagyipar vagy a szolgáltatási-fogyasztói-tömegkereskedelmi-kereskedelmi televíziós kapitalista „szép új világ”? Aligha.
A magyar nép egyetlen megvalósult, bárha szánalmas és lenézett utópiája, a hobbitelek, Németh László igazát bizonyítja – mint szomorkás önparódia. A biofarmok, jurtatelepek, népzenei-népművészeti táborok akart spontaneitása is mellette tanúskodik, amennyiben tanúbizonyság lehet a beszámított vereség.
Németh László ma zavarba ejt, mert a szellemi fajvédelem legnagyobb képviselőjéből nem lehet jobboldalit faragni. A Tisza grófot, Bethlen grófot és Teleki grófot eszményének tekintő fajkonzervatív-sovén rezsim ugyan mit kezdhet azzal az emberrel, aki leghírhedtebb megnyilatkozásában, a szörnyű (második) szárszói beszédben így szól (indokoltan) a Horthy-korszakról: „Az a rendszer, amelyben az 1919-i forradalom óta élünk, talán még szűkebb, sivárabb, mint a régibb katasztrófákkal ránk szakadók. Habsburg-restauráció császár nélkül: így neveztem el egy régibb írásomban, s valóban mindazok a nemzetközi elemek, amelyeket a Habsburg Birodalom népeiből népei ellen kitenyésztett: arisztokrácia, klérus, nagytőke, nagy fénnyel iktattattak vissza tekintélyükbe; éppen csak a császárt nem lehetett visszahozni, idegen tilalomra. Míg körülöttünk új nemzeti államok virágzottak föl, mi a régi Habsburg-monarchia romjait őriztük; épületeink ennek a stílusában épültek; történelmünket ennek az igazolására fogalmaztuk át; Szent István-i gondolat címén tulajdonképpen Mária Terézia birodalmáért vállaltuk a szomszéd népekkel az összeférhetetlenséget. S ez az anakronizmus jellemezte államunkat befelé is. A parasztságot... rövid kisgazda fölbuzdulás után kirakták a politikából: a munkásság forradalmi »bűnei« miatt karcerben [fogdában] ült, a jól átfésült értelmiséget szigorú ellenőrzéssel idomították szolgává. Az osztrák és kiegyezett kormányok alatt sosem volt olyan kevés művelt fő az ország ügyeit vivők közt. A gondolkozó magyar, ha fölfelé kellett néznie, nem Metternich-féle ellenfelekkel, pompásan sakkozó világfiakkal állt szemben, mint Széchenyi korában, hanem analfabétákkal. A magyarság ebben a rendszerben csak néhány maharadzsájával vett részt; kizárása az állam viteléből, társadalmi magára maradása, elbitangolódása – a bennszülötté válás föltételei – súlyosabbak voltak, mint bármikor.”
Nem, ehhöz a Klebelsberget, Hómant és Bárdossyt bálványozó új „görénykurzusnak”, a Horthy sírjához járuló „népiességnek” semmi köze, de persze a globalista új szabadelvűségnek, a „harmadikutas” szociálliberalizmusnak se. Nem aktuális, mondhatnánk.
Szabó Dezső mondta, hogy Magyarországon minden eredeti, képzeletgazdag új eszmét tönkre lehet és tönkre szoktak tenni azzal, hogy rámondják, zsidó. Ezt könnyű megtenni azzal is, hogy valamire-valakire rámondjuk, antiszemita.
Semmi kétség, Németh László antiszemita volt, el akarta „varázsolni a nyilasságot Ady lábszárcsontjával” (!) és az élére kinevezni Veres Pétert stb., stb., stb. Ezen nincs mit szépíteni, nem is kell, nem is fogunk.
Ámde nem fogjuk elhallgatni, hogy az úgynevezett népi–urbánus „vita” nem a bal- és a jobboldal konfliktusa volt, hanem a baloldali értelmiségen belüli testvérharc, amelynek a lezajlása után némelyek időleges szövetségeket kötöttek a totalitárius jobb- és baloldallal (Németh László mind a kettővel), de a Horthy-rendszerrel szemben ellenzékben voltak és maradtak. Az 1918 utáni nemzedék megesküdött, hogy soha vissza nem tér ahhoz a humanista individualizmushoz, amely elpusztult az első világháború poshadó lövészárkaiban, a mustárgázfelhők alatt. Az 1945 utáni nemzedék megesküdött, hogy a „neobarokk” uralkodó osztály – amely német–osztrák segédlettel pusztította a magyar állampolgárokat Auschwitzban és a Don-kanyarban, majd (Szekfű végzetes személyében) fölkínálkozott az oroszoknak – hatalmának és rendszerének az írmagját is megsemmisíti, megtörve ezzel a sötét magyar fátumot. A magyarhoni demokrácia tábora (minden irányzat) egyhangúlag elutasította a restaurációt. A horthyzmust a népi tábor elvetette (ezért sajtópörökkel, cenzúrával bűnhődött), elvetette a Tiszák örökségét. Nem lehet a népieket utólag egyetlen jobboldalra összegyúrni Bethlennel, Klebelsberggel és Weiss Manfréddal. Ellenségek voltak, hiszen a parasztság radikális párthívei nem lehettek az ancien régime udvaroncai. Azok vezérkari tisztek voltak, nem írók.
1956-ban Németh László és Kéthly Anna és Angyal István a szocializmus fönntartása mellett nyilatkozott. Kéthly száműzetésben halt meg, Angyal István a bitón, a Kossuth-díjas Németh László a Kádár-rezsim hivatalos írójaként. Egyikükkel se tud mit kezdeni a jelenkor, mert bár halálos ellenségekként állhattak ugyan szemben egymással, de ellenforradalmár egyikük se volt.
És mi – kik vagyunk mi?
írta:    Tamás Gáspár Miklós
forrás:    http://www.nlvk.hu/hek/nemeth.htm